2010 őszén értesülhettünk arról, hogy Meseterápia Központ nyílik Paloznakon, egy időben a Metamorphoses Meseterápia – mesék a gyógyításban és a hétköznapokban című könyv megjelenésével. Azóta eltelt egy év, s a mesék és a módszer hívei, támogatói ismét összegyűltek, hogy meghallgathassák a központban dolgozók beszámolóját, számvetését az eltelt egy évről, egy szakmai nap keretében.
Több, mint száz meghívott zsúfolódott be a hűvösével hívogató, terméskővel borított boltíves pincébe, az Óperenciás ház éttermébe – amelyet több, mint száz gyerek fotója népesített be, töltött meg élettel, színekkel. A nyári vendégek jelen voltak ezen az őszi napon is, minden percben, minden mondatban, éppúgy, mint nyáron, amikor minden róluk, minden nekik szólt. Most a meghívottaknak: munkatársaknak, adományozóknak, újságíróknak számolt be Boldizsár Ildikó és számoltak be munkatársai az ötször tíz napról, a 107 vendégről, akik életre szóló élményekkel térhetett haza, illetve nem mind haza, és ez egyikőjük esetében sem annyira egyszerű. Volt aki nevelőszülőkhöz, volt aki nevelőotthonba, gyermekotthonba tért „haza”.
Nem nyaralni, nem üdülni jöttek a gyerekek. Eljöttek, hogy átjussanak a pokolból, az ő saját lelkük poklából a mennyországba, amely szintén nem földrajzi hely. Ezt a gyerekek maguk fogalmazták meg, szinte kivétel nélkül, az itt töltött 10 nap végén. Az egész épületkomplexum ezt a célt szolgálta, s még a madarak is keményen végigdolgozták az egész nyarat, néhány bele is halt a kemény munkába. A madarak jelzőműszerek voltak, megmutatták, láthatóvá tették a láthatatlanban zajló változásokat. Amikor egy gyerek képes kapcsolatot teremteni egy madárral, akkor már záródik benne a pokol kapuja. Ha hozott egy belső döntést – akkor a madár már leszáll a közelében, rászáll a kezére. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy változás történt a lélekben.
Amikor a központ létrehozásának gondolat megszületett, nagy kérdés volt, hogy milyen legyen az épületegyüttes, mi jelenjen meg a mesék világából képi, vizuális szinten. A Metamorphoses módszer lényege, hogy belső képekkel, szimbólumokkal dolgozik – mit kell, mit szabad ezekből láthatóvá tenni? Hamar kiderült, hogy minden érzékszerv fontos szerepet játszik és kap ezen az úton – így született a pl. fűszernövények kertje, itt minden fűszál, minden tégla feladata az, hogy áramlásban tartsa a lelket, eddze az érzékszerveket, kényeztesse a testet, a lelket.
Sokféle eszköz segítette a terapeutákat, a gyerekeket: az egyik a művészetterápia eszköztára volt, alkotás és befogadás egyaránt. Wirtz Ágnes művészettörténész, aki férjével alapítója a meseterápia központnak, és Bajzáth Mária megpróbálta bemutatni a Fabrikában zajló munkát, amelyet a madárházban töltött idő és a mesemondás, mesehallgatás, mesebefogadás egészített ki, tett teljessé. Kétféle reakcióval lehetett találkozni: volt olyan gyerek, aki azonnal a jobbik énjébe került, de volt olyan is, sőt, ez volt a gyakoribb, akiből agressziót váltott ki a szokatlan élmény. De végül többségük hazaérkezett, része lett egy hatalmasabb rendnek, a világmindenségnek, a kertnek, megtanultak kapcsolódni a világhoz, új kapcsolódási pontokat fedezhettek fel. Ezt a tanulást segítette a napok rendje is: amely mind az öt csoportban azonos volt, igaz, más-más tematikával. A 12-17 éves kamaszok, zömmel fiúk teremtéstörténetekkel ismerkedtek, a kezdő mondat számukra ennyi volt: „Nincs semmi.” Innen kellet elindulni a rendbe, megtalálni és megteremteni a saját világukat, a beavatás volt a kulcsszó. A leányanyáknál azon volt a hangsúly, hogy hogyan kapcsolódjanak a saját gyermekükhöz. Minden csoportban segítette a rend megteremtését az, hogy minden szertartásosan zajlott: voltak nyitó, záró szertartások, mindenki kapott tarisznyát, nem is akármilyet, amelybe aztán a minden nap kapott kincseket gyűjthették. Ezeket a tarisznyákat asszonyok, lányok, édesanyák készítettek, egy világhálón terjedő felhívásra, mindegyik egyedi, különleges darab volt. Az első estén mindegyik gyermek számára megtalálták a hozzá illő, neki készült tarisznyát. Így írt erről Boldizsár Ildikó:
„Csodálatos érzés számomra összeköttetést találni a tarisznyát készítő nő, asszony, lány és a tarisznyát kapó gyerek között… A módszerem a következő: mielőtt a gyerekek megérkeznének, megnézem a tarisznyákat és újra elolvasom azokat a tavasszal beküldött meséket, amelyeket a gyerekek írtak nekünk. Aztán amikor megérkeznek a gyerekek, semmi mást nem csinálok, csak figyelem őket néhány órán keresztül, majd az esti ünnepélyes nyitószertartásra már úgy érkezem, hogy tudom, melyik tarisznya melyik gyereknek készülhetett. Az arcokon megjelenő öröm visszaigazolja a választásomat, úgy tűnik, eddig mindig sikerült megtalálnom a kapcsolódási pontokat. A gyerekek mindkét turnusban megkérdezték eddig, hogy megismerkedhetnének-e azokkal, akik a tarisznyákat készítették, mert nagyon kíváncsiak azokra, akik ennyi szeretettel és gondoskodással vették őket körül ismeretlenül is. A tarisznyákat egyébként óriási becsben tartják, csak akkor veszik le a vállukról, amikor a Balatonban lubickolnak. Tőlünk mindennap kapnak valami „kincset”, amit a tarisznyájukba tehetnek, és magukkal vihetnek, amikor majd elbúcsúzunk egymástól.
Az a sok szeretet, amit a mesetarisznyákon keresztül kaptak, érezhető, kézzelfogható energiává sűrűsödik mindig, amikor együtt vagyunk: ők oldalukon a tarisznyával, mi pedig oldalunkon a mesékkel és a madarakkal.”
Minden csoport szabályokat alkotott, minden csoport ültetett egy fát. Minden nap gyújtottak mesegyertyát. Olyan gyerekek, akik soha nem hallgattak meséket, egy-egy fél órás mesében már harmadik napon megtalálták a kulcsmondatot, mellyel másnap aztán dolgoztak – és ami a legmeglepőbb, hogy ez független volt a gyerekek értelmi képességétől. Ehhez a mondathoz minden nap kaptak egy kincset, egy apró tárgyat is. A lányoknak részük lehetett női beavatási szertartásban, volt koronázási szertartás, volt újjászületés, szárnykészítés, repülés. Volt olyan gyerek, aki a madarak között, egy kanáriban talált magának példaképet, apafigurát. Nagyon fontos volt a madarak szerepe az egész terápiás folyamatban. Magas szintű együttműködésre képesek a madarak, s ezt meg lehet tanulni tőlük, el lehet lesni a fortélyait.
A nyár véget ért, a munka nem. Minden csoportot látogatnak, minden gyerek sorsát figyelemmel kísérik – az utógondozás szerves része a központ tevékenységének. Az utolsó mese legfontosabb mondatát a búcsúzkodás után, már a buszon olvashatták csak el távozó gyerekek, amely útravalóul szolgálhat egész további életükre: „Most te következel!”
Schneider Gabriella
