A Rózsaszín szemüveg esteken Kiss Noémi és Menyhért Anna a nőírók életpályáját, munkásságát vitatják meg beszélgetőtársaik segítségével. Legutóbb Janikovszky Éva műveiről beszélgettek, amely téma nagyon hálásnak bizonyult, hiszen – mint ahogy később is elhangzott az est folyamán – ismertsége, olvasottsága ellenére kevés szó esik a hetvenes-nyolcvanas évek gyermekirodalmának ikonikus szerzőjéről és könyveiről.
A beszélgetőtársak Kálmán C. György és Keresztesi József irodalomkritikusok voltak – Keresztesi emlékezetes augusztusi ÉS-beli cikke óta kezd a hazai gyermekirodalom-elmélet „accidental hero”-jává válni, ám ezt a szerepet hitelesen és sikeresen abszolválja.
Több szemszögből is sikerült megvitatni Janikovszky életművét: Menyhért Anna például saját magára és számos nőtársára ismert, illetve a női munkavégzés és az írói munka együttlétére is (mint a gender irodalom egyik örök toposzára). Egyáltalán – Janikovszky könyveiben (a monológ-könyvekben, két ifjúsági regényében, majd a későbbi, felnőtteknek szánt írásaiban is) a nők rendkívül sokat dolgoztak, mutatott rá Menyhért Anna a Kádár-korszak női sorsára.
Kiss Noémi provokatív gondolatébresztő mondatai segítségével olyan kérdéseket sikerült érinteni, mint a didakszis jelenléte a Janikovszky-életműben, az életmű egyenetlesége, ennek miértjei, és az egészen kényes részleteket is rekonstruáló életrajzi elemek.
Keresztesi József szerint a didakszis – ahogyan azt már az Élet és Irodalom-beli cikkében is kifejtette – a szövegek egy lehetséges használati módja. A gyermek a didakszist a szövegekben azonban másra használja, megfigyelése szerint. Egyébként pedig nem érez didakszist Janikovszky szövegeiben – inkább valamiféle antropológiai optimizmus hatja őket át, mondta. Azt emelte inkább ki, ahogyan például a monológ-könyvekben (így keresztelte el Janikovszky és Réber László által közösen alkotott, gyerekeknek szánt könyveit) a gyerek főhősön keresztül Janikovszky a világ abnormalitását próbálja a normalitásba átrántani. Szerinte még a lányregényeiben is inkább egy előző kor eszméjében létező „munka étosza” az, ami a didaktikusság érzetét keltheti. Minden konfliktust a normalitás felé billenti a műveket, fejtette ki Keresztesi, majd meg is idézett egy apró jelenetet az Aranyeső című könyvből, amikor a főszereplő Ágnes, ápolónő-jelölt, elképzeli, hogy azt mondaná a főorvosnak, hogy milyen szép szeme van – ezzel mintegy elmossa a határokat egy ápolónő és a főorvos között. Ilyen apró jelzésekkel mutat Janikovszky arra, milyen lehet egy normálisan működő világ, és hasonló apró jelzések végigkísérik a könyveket. Szerinte a Szalmaláng című könyv sem feltétlenül sematikus – ugyanis a könyv harmadik kiadásakor Janikovszky hozzáírt egy utószót is a könyvhöz, azt a kérdést próbálva megválaszolni, hogy vajon mi is történhetett végül a nyári szerelmi kalandot bemutató regény hőseivel? Ebben az utószóban lehetségesnek tartja, hogy a két szereplő közötti szerelmi kapcsolat megszakad, és különböző kudarcokat, csalódásokat vetít előre – amely Keresztesi szerint nagyon erős pedagógiai gesztus az írónő részéről. Igaz ugyan, hogy a KISZ-nek nemigen lehetett volna kortárs irodalmi lányregényt írni, mégis utal arra is, hogy egy későbbi könyvében, a Hét bőr címűben a gyerekek a lakótelepükön rendeznek be egy közösségi házat, a KISZ nélkül.
Kálmán C. György ehhez kapcsolódva kifejtette, hogy a gyermek és a felnőttek világa a másik fél számára értelmezhetetlen. Janikovszky a könyveiben sztereotípiákkal ironizál, felnőttekről is és a gyerekekről is – remek példák szolgálnak erre a Kire ütött ez a gyerek? című könyvében. Szerinte a kor, a Kádár-korszak, amelyben ezek a könyvek íródtak, csak díszletként van jelen a könyvekben, kevés a korhoz kötöttség bennük. Inkább valami polgári világ felé forduló nosztalgiát lát meg, például a szereplő neveinek választásakor is.
Mindezek némiképp árnyalják, új megvilágításba helyezhetik azt a véleményt, amelyet sok irodalombarát nevében Menyhért Anna fogalmazott meg. Eszerint a Janikovszky-könyvekben a Kádár-korszak (túl azon, hogy olyan mondatokat olvashatunk benne, mint például „Holnap úttörőben kell menni”) jelen van, és nem csak díszletként, hanem történetalakító elemként. Érdekes megfigyelni azt is, hogy például amíg a kozmetikus munkája kávézgatással, a vendég arcára kent, majd fél óráig úgyhagyott pakolással van jellemezve, azaz negatívumként jelenik meg, addig az ápolónői munka, ami idős nénik párnájának igazgatása, erre az „arany keze van, csillagom” mondása – egyértelműen pozitívum. Nem is beszélve a polgári származású orvostanhallgatóról és családjáról, akik házibuliznak, vitorláznak a Balatonon, szépen beszélnek – de emellett nagyfokú morális romlottságról is bizonyságot tesznek, összehasonlítva a joviális minisztériumi vezető, Bódog elvtárs alakjával. Menyhért Anna is felfigyel a munka mint legfontosabb cselekvés hangsúlyozására a Janikovszky-könyvekben, ahol szerinte is a jól elvégzett, alapos munka éltetése pozitívan értékelendő akkor is, ha ma ez valamelyest idegenül hat. Mivel azonban ez is Menyhért Anna szerint sztereotipizált, beleigazodik a szocialista rendszer elméletébe Janikovszky könyveiben, ezért szerinte az újrakiadásokhoz lábjegyzetek lennének szükségesek, ha egyáltalán egy mai lány kezébe akarnánk adni ezeket a könyveket.
Izgalmas és új gondolatokat hallhattunk Janikovszky Éva életrajzával kapcsolatban is: felvetődött, hogy életútja, kapcsolatai befolyásolhatják a mai napig azt, hogy az irodalomtörténetből kimaradt. (Bár, mint ahogy arra Keresztesi József is rámutatott, a hazai kulturális élet periférikus látású, ahol csak a fősodor létezik, és számtalan sokkal több figyelmet érdemlő területről – mert nem tartoznak a mainstream-be, nem divatosak – megfeledkezünk, így ő nem vélt felfedezni semmilyen összeesküvés-elméletet ezzel kapcsolatban.)
Kiss Noémi új adatokkal szolgált Janikovszky Évának az első munkahelyéről, a Vallás- és Oktatásügyi Minisztériumról, ahol 1950 és 53 között dolgozott főelőadóként. A beszélgetők azt latolgatták, hogy egy fiatal pályakezdő lánynak vajon mennyi beleszólása lehetett a minisztáriumban éppen akkor zajló tankönyvcenzúrázásokba; ilyen tevékenységnek nem bukkantak a nyomára, Janikovszky Éva a szerzői kifizetéseket végezte, és vélhetően nem sokat tudott, és semmilyen cenzori beleszólása nem lehetett koránál és tapasztalatánál fogva sem. Később, az Ifjúsági Könyvkiadónál elismerés és szeretet övezte, mint az a Szabó Magda által írt nekorlógból is kiderült – Janikovszky Évát Horn Miciként azonosította, saját regényéből, az Abigélből.
Kálmán C. György vetette fel azt a gondolatot, amit érdemes lenne részleteiben is megvizsgálni: azt próbálta meg kideríteni ugyanis, hogy hogyan szólal meg a gyermek hangja a magyar irodalomban, és milyen hasonlóságokat, eltéréseket mutat a Janikovszky-féle. A gyermeki beszéd a magyar irodalomban sok kijelentő mondatot használ, esetleg mellérendeléseket. A monológ- könyvekre jellemző szillogizmusok azonban egyediek, esetleg Kukorelly Endrééhez, Nádas Péteréhez hasonlóak – érdekes feladat lenne feltárni, milyen elődei lehettek ennek a gyermeki nyelviségnek a magyar irodalomban.
Elgondolkodtató zárásképp pedig Menyhért Anna egyik felvetését szeretném megosztani: ő ugyanis Janikovszky monológ-könyvein keresztül is felhívta a figyelmet arra a gyermeki sajátosságra, miszerint a felnőttek szavát, cselekedeteit a gyermek szó szerint, adottként veszi; azt fogadja el valóságosnak és adottnak, amit elé teszünk. Janikovszky Éva könyvei üzenetértékűek a szülők számára.
Számunkra pedig fontos lenne az életmű valamilyen kritikai megközelítése. Ahogy Kálmán C. György fogalmazott, „ettől nem lesz népszerűbb, de talán jobban tudunk róla beszélni. A népszerűsége, jósága nem ezen múlik.”.
Rózsaszín szemüveg-est Janikovszky Éváról: „Ha én felnőtt volnék…” Írónő, gyerekirodalom, Kádár-korszak.
Nyitott Műhely, Budapest, 2012. február 1.
Wittmann Ildikó