Cikkek

Catarina Sobral kiállítása a Gross Arnold Galériában

A Bartók Béla Boulevard májusi, Portugáliához kapcsolódó programsorozatához a Gross Arnold Galéria a gyermekeknek és a felnőtteknek egyaránt szóló igazi kuriózummal kapcsolódott.

nagypapam

CATARINA SOBRAL lisszaboni gyerekkönyv szerző grafikáiból nyílt kiállítás, a Vivandra Kiadónál egyidejűleg megjelenő AZ ÉN NAGYPAPÁM című könyv alapján. A könyv 6 éves kortól ajánlott, a 2014-es Bolognai Gyerekkönyv Fesztivál Illusztrációs Nagydíját kapta. A könyvben egy gyermek narrátor szemével látjuk a világot a nagypapa és a szomszéd, Dr. Sebestyén párhuzamos, de mégis annyira különbözően megélt életén keresztül.

A számozott, aláírt illusztrációk és a szerző könyvei a galériában megvásárolhatók!

Az eseményen köszöntőt mondott João Miguel Henriques, a Camoes Intézet vezetője. A kiállítást Szilágyi Gábor művészettörténész nyitotta meg, valamint az eseményen részt vett Urfi Péter, a könyv fordítója. Köszönjük Szilágyi Gábornak, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a kiállítás megnyitóján elhangzott beszédet, mely az alábbiakban olvasható.

sobral1

sobral2

A megnyitón közreműködött a Darjeeling zenekar.

GROSS ARNOLD GALÉRIA
1111 Budapest, Bartók Béla út 46.

A kiállítás megtekinthető május 7-28-ig keddtől szombatig 10-21h

sobral3

Soha nem gondoltam volna, hogy egy kiválóan megrajzolt portugál gyerekkönyv miatt fogok utánanézni a mopszoknak. Pedig ez történt velem! Mivel a mopszokkal kapcsolatos tudásom kiegészítésre szorult, elsőként a könyv megfelelő oldalán tájékozódtam. Érdekes jószág! Az apróbetűs részen ez olvasható: „Mopsz: kisméretű kutya lapos orral. Átlagos életkora 12-15 év. Ki nem állhatja a meleg éghajlatot.” Catrina Sobral Az én nagyapám című díjnyertes könyvében ilyen és ehhez hasonló dolgokról is szó esik az összesen 32 rajzolt oldalon, és az oldalakhoz szorosan kapcsolódó 22 mondatban.

sobral6

A könyv két főszereplője az idővel ma már szinte mit sem törődő egykori órásboltos nagypapa és a pedánsságával és kissé unalmas életével a nagypapa egykori önmagára emlékeztető szomszéd, Dr. Sebestyén. A mesélő egy kisgyerek, a nagypapa unokája, akinek a szemszögéből megismerjük a történetüket. Az egyes oldalakon elhelyezett, teljes lapokat kitöltő grafikák a hozzájuk fűzött egy-egy mondattal a két figura életének apró mozzanatait fedik fel. Megtudjuk mikor ébrednek, látjuk, ahogy találkoznak a lépcsőház bejáratánál, és kiderül, hogy míg a nagypapa németórára és pilateszre jár, Dr. Sebestyén megszakad az unalmas munkától. Nagypapa gyakran piknikezik a szabadban (ennek később még jelentősége lesz!), szomszédja viszont az otthoni mikróban melegíti az ételt. Amíg nagypapa kertet locsol (ha nem önti a kiskert mellé a vizet szórakozottságában), szomszédja egy bolti bevásárlókocsiba gyűjti a zöldségeket. A két figura karaktere is a fenti ellentmondásokra épül: a modern, komputert használó, gyakran magányos, üzleti utakra Párizsba utazó, autóval járó szomszéd, és a „nevetséges szerelmes leveleket” író, kissé bohém életet élő, mopszot sétáltató, Párizsról az unokájával leginkább csak képeskönyvet lapozgató, bicikliző nagypapa képe körvonalazódik, akiről azt is megtudjuk, hogy a tésztát al dente készíti, azaz kissé keményre főzi, és nem mellesleg – a kép tanulsága alapján – saját maga készíti el (csak összehasonlítás végett: Dr. Sebestyén dobozban rendeli a pizzát). Továbbá nagypapának még az iskolába is van ideje elugrani unokájáért. A két szomszéd időnként este is összefut a lépcsőházban, ahol nagypapa viccelődve Guten Tag-gal köszön el – hiszen, emlékszünk, a pilatesz mellett németórára is jár! „Repül az idő, amikor az én nagypapámmal vagyok” – olvashatjuk a könyv sokat sejtető utolsó mondatát egy esti képen.

sobral5

Ugye milyen különös? Az egész oldalas képek és a néhány mondat a könyvet átlapozva eléri azt a varázslatot, hogy mire a végére érünk, a szereplők és az egész történet végtelenül személyessé és szerethetővé válik. A két karakter ellenpontjára építő, banális történetecskék a mi életünk apró, személyes mozzanatai is lehetnének, és olyasmiket is megtudunk róluk, amiket nem tudnánk meg akárkikről. És épp ez a gyermeki dichotómia, az ellenpontok ritmusa és a végtelen egyszerűség az, ami olyan zseniálissá teszi Catrina Sobral könyvét. Életszagú történetet kapunk, kedves szereplőkkel, akikhez sokszor kapcsolódik a nagypapa ölében ülve, vagy az unoka kezében lógva maga a mopsz is. Nyoma sincs tehát a mesékből megszokott mitikus, varázslatos és szövevényes világnak, bonyolult történetmesélésnek, kitalált karaktereknek. A szerző Az én nagyapámban a mai életből ellesett apró mozzanatok során keresztül hétköznapi hősöket állít elénk, és a történetükből kibontható tanulságokkal?, élettapasztalattal?, életbölcsességgel? dolgozik.

Kérdőjelekkel írom ezeket a szavakat, hiszen mindenkinek mást jelenthetnek egy aktuális pillanatban az életbölcsességek, élettapasztalatok. Azonban azok az örök emberi igazságok, hogy az élet szép, és ezt fel kell fedeznünk magunknak magunkban is, hogy az idő bár telik, de ebből nem az egyre fokozódó rohanásra, hanem az aktuális pillanat megélésére is következtethetünk, hogy nem feltétlenül a hely, hanem az élmény a fontos, a személyesség, a bölcs tapasztalat, amely „bölcsességeket” egy kisgyerek, egy unoka a végtelen szabadsággal és idővel rendelkező nagyszülőktől, jelen esetben épp a nagypapától is elleshet és megtanulhat – ezek az élet nagy tapasztalatai. Továbbá, hogy az életünk első és utolsó szakaszai (a gyerekkor és a nyugdíjas évek) sokkal mélyebben fonódhatnak össze, mint azt sokszor gondolnánk, és ez valódi kerete is az életünknek. Ezt a könyv szerzője is sejtetni engedi a reggeli és az esti találkozások, a reggeli ébredések és az esti elalvások keretes szerkezetével, melyek – tágabb értelemben és kissé metaforikusan – az életünk kereteinek képletes megjelenítései is egyben.

sobral8

A könyv elsőre banálisnak tűnő története és egy-egy mondata a fent elmondottak fényében már sokkal elgondolkodtatóbbá válik, és ezt az elmélyülést a lényegre redukált grafikai világ is segíti. Gondoljuk csak végig: a kissé naív és a nagy egészben is még gondolkodni tudó világkép a teli színekből összeálló színfoltokkal és flekkekkel – piros, zöld, fekete, sárga – nem a hatvanas évek grafikai világát idézi fel? És ha igen, akkor ez a retró képi hangulat nem éppen arra az időszakra utal vissza, amikor a nagypapa is még sokkal fiatalabb lehetett, és amikor a világ dolgai még – innen nézve – a nagy színes flekkekhez hasonlóan sokkal inkább egyben látszódtak lenni?

Amennyiben megengedjük ezt a hipotézist, úgy azt is tudjuk, hogy a hatvanas évek sokszor túl kereknek tűnő, naiv, kissé gyermeki világát a lázadás kamaszos évei követték. És bár a könyv erről direkt módon nem beszél, hiszen a történet említett zártsága és keretessége a gyermekkor egyszerre szabad, ugyanakkor zárt világának felidézésével ezt nem engedi meg, mégis, mintegy játékos csavarként, a nagypapa „lázadó” karaktere és a könyvben kijátszott piknikelős téma – aminek, mint mondtam, mindjárt jelentősége lesz – mégis sokat sejtető és rendkívül izgalmas utalás a zárt világból való továbblépésre.

A szerző ugyanis a pikniket egy képi idézettel oldja meg: Manet: Reggeli a szabadban című festményét idézi, és a képre a come il faut, vagyis az illedelmesen feliratot helyezi el. És hogy ez miért olyan érdekes? Az 1863-ban készült műről tudjuk, hogy a maga korában óriási botrányt kavart épp azzal, hogy minden volt, csak nem illedelmes: a kép idilli jelenetébe a festő csaknem meztelen hölgyeket festett. Pár évvel később ez a mű nagy karriert futott be, ugyanis a polgári világban botrányt okozó felvetésével a lázadó impresszionista festők egyik képi ikonjává vált.

sobral7

Nem tudom, Catrina Sobral is gondolt-e ilyesmire, amikor a könyvében ezt a képi idézetet elhelyezte. Mindenesetre az emberi korokkal (fiatal – lázadó, öreg), a művészeti kifejezésmódokkal (klasszikus – úttörő, avantgard), a történelmi korokkal (polgári – forradalmár, lázadó) és a képi idézettel (Manet – gyerekkönyv grafika) való játék olyan szépen adja magát kéz a kézben, hogy valami hasonló gondolat talán mégis átfuthatott benne. A fent leírtak egymásra helyezhetősége, egymást erősítő tartalma pedig újabb izgalmas rétege ennek a látszólag banális igazságokat megfogalmazó könyvnek.

De akár így van, akár nem, mese ez vagy maga a valóság, Catrina könyve számomra arról az egyszerű, de nagyszerű dologról, végső igazságról szól, amit már említettem, és amit életbölcsességnek és az élet szeretetének hívunk. Gyermeki módon élvezni az életet, megélni azt a maga valójában, boldognak lenni, megsétáltatni a mopszot, és nem igazán törödni az idővel. Ugyanakkor, a szabadság mámorító érzése mellett kereteket, támpontokat is találni kell az élethez, és arra kell szánni az időt, arra kell fordítani a tekintetet, ami számunkra igazán és valóban fontos. Az én nagyapám című könyv e dolgok és gondolatok kiváló példája – fogadják tehát szeretettel.

Köszönöm a figyelmet, jó nézelődést a képekhez!

Szilágyi Gábor, 2016. 05. 05., Arnoldó Kávézó

Comments are closed.

Powered by: Wordpress