Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok magyar gyerek tudja, hogy Sven Nordquistnek köszönhetjük Findusz a zsivány macska és Pettson a kissé szétszórt öregúr kalandjait. A svéd illusztrátor-író legújabb, magyarul megjelent műve valójában nem mai darab, először másfél évtizede adták ki svédül, címe: a Kisöcsi és a nagyvilág. Nordquist két másik meséjéhez – Hová tűnt a testvérem? és Kalapvadászat – hasonlóan gazdag, élettel (és tréfákkal) teli képi világa magával ragadja az olvasó fantáziáját, a szöveg ugyanakkor komolyan mesél a gyermeki képzelet határtalanságáról és arról az alapvető vágyról, amely minden kisgyermek sajátja: felfedezni a világot.

Kisöcsi és a nagyvilág képei egy pillanatra sem hagyják nyugodni a mindenre kíváncsi gyermeki tekintetet. A kisfiú világraszóló kalandjának állomásait egy-egy szám jelenti (előbb 1-től 10-ig, majd 11-től majdnem 100-ig számolunk), miközben egyről a kettőre jut, mérlegre kerül talpraesettsége, leleményessége, bátorsága és furfangos esze – nem árulok el titkot: hősünk egyszer sem vall szégyent, kiváló eredménnyel veszi az akadályokat. Az alapötletet (számolj velem!) akár didaktikusnak is nevezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy Nordquist a szándékolt tanító célzatnál többre tartja a közös játékot, a heurisztikus tanulást, a kreativitást és a tapasztalatot.

A nagyvilág felfedezése során Kisöcsi nem sok segítségre számíthat a felnőttektől. Egyetlen olyan felnőtt karakter sem szerepel a könyvben, aki értelmes útmutatóval tudna szolgálni a fiúnak: az egyik figura őrültebb, mint a másik, az ötleteikről pedig kár beszélni is. Kisöcsi világa a valóságból, a mesékből és a képzeletből összegyúrt képzetek különös egyvelege. Ebben a világban a hétköznapok tapasztalata keveredik a vágyakkal. A felnőttek a gyermek szemében torz óriások érthetetlen tanácsokkal, különös időtöltésekkel.

Minden egyes találkozás egy új kaland ígéretét sejteti, minden egyes kaland után gazdagabb lesz egy-egy tárggyal: egy jobblábas cipő, egy spulni, egy felhúzható bádoghód, egy zászló, egy műanyag zászlócska, egy nyeles lábas, egy kis kék nefelejcs, egy ceruzahegyező, egy selyem zsebkendő és egy hatalmas hajháló (remélem nem hagytam ki semmit). Kisöcsi kincsei olyan egyedi értékek, amelyek minden kisgyermek fiókjában, nadrágzsebében megtalálhatók. „Szemét, kidobni való kacat” – legyinthetnek a felnőttek a gyermek gyűjteményére tekintve, Kisöcsi nagy kalandja végén azonban kiderül, hogy a látszólag értelmetlenül összeszedett (és minden kaland végén összegzett) gyűjteménynek igenis nagy hasznát tudja venni – segíthet másokon.

Kisöcsi szimpatikus alakja, az őt körülvevő világ nonszensz figurái (törpék és óriások, tündérek és boszorkányok) mesés hangulatot adnak a képeskönyvnek. A felolvasásra kiválóan alkalmas történet bohókás képein a számolni tanuló gyermek – míg a szülő mesél – keresgélhet: Nordquist éppen annyi baglyot, hegyet, házikót, kalapot, hajót stb. rajzolt az egyes oldalakra, mint amelyik számnál éppen Kisöcsi jár. S ha már megszámoltunk mindent, és elsoroltuk a megszerzett kincseket, akkor nem marad más hátra, mint eltöprengjünk azon, milyen jó lenne újra gyermeknek lenni, felfedezni a világot, nyitott szemmel és szívvel felelni a keresztkérdésekre, segíteni és nem feladni, újra belevágni századszor is abba, ami kilencvenkilencszer nem sikerült.

Pompor Zoltán

(Sven Nordquist, Kisöcsi és a nagyvilág. General Press Kiadó, 2010.)