Cikkek Hírek Tanulmányok

Varázs/szer/tár – A varázsmese kánonjai a régiség és a romantika irodalmában

Hermann Zoltán könyve az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a L’Harmattan kiadó gondozásában. A szerző és a kiadó hozzájárulásával közöljük az alábbi részletet, mely bemutatja a könyv keletkezéstörténetét és a fejezeteket.

Bevezető helyett

A könyv alapötlete 2006 őszén, egy mese-konferenciáról hazafelé tartva, a Hajdúböszörményből Budapestre tartó vonaton született meg. Gulyás Judittal és Domokos Mariannal itt, majd később a Centrálban kezdtük el számba venni, milyen feltáratlan, kiadatlan szövegei vannak a XVIII–XIX. századi magyar mesekincsnek, mi mindent volna érdemes tisztázni, miről kellene írni. Mire a vonat a Keletibe ért, lényegében fel is osztottuk egymás között az elvégzendő feladatokat. Mariann a XVIII–XIX. század során meginduló szisztematikus népmesegyűjtések, a kiadott vagy kéziratban maradt népmesegyűjtemények szövegfilológiai áttekintését, Judit a magyar népmese irodalmi befogadtatás-történetének irodalmi befogadtatása történetének elemzését hiányolta – Gulyás Judit monográfiája azóta meg is jelent, Domokos Marianné is kiadásra vár. Irodalomtörténészként és Propp műveinek fordítójaként, sajtó alá rendezőjeként engem már ott is elsősorban a műfaji, műfajelméleti kérdések vonzottak.

Habár tanárként elsősorban a szentimentalizmus és a romantika korának szépirodalmával foglalkozom, a 90-es évek vége óta konferenciákon, tanulmányokban, esszékben próbáltam szembesíteni az irodalomtörténet és a folklorisztika legújabb szempontjait a mese műfajának, műfaji kánonjainak kérdéseivel. Egyszerre több probléma is foglalkoztatott. Mit tudunk, mit tudhatunk a meséről? Milyen forrásokat ismerünk, milyeneket ismerhettünk volna, ha nem kallódnak el, s ha már hiányoznak a nyugat-európaival egyidejű lejegyzések, mi mindent tekinthetünk forrásnak, „mesenyomnak”? Mi változtatta meg a XVIII–XIX. század nyomtatásos, elit irodalmának viszonyát a szóbeliséghez és benne a mese műfajához? Milyen volt, milyen lehetett a mese abban a kulturális kontextusban, amely még nem a romantikus irodalom egyik irodalmi műfajának tekintette a mesét? Mivé változott az írásbeliségbe való átkerülésével? Miként épült be a mesemondás sajátos beszédmódja a XVIII–XIX. század szépirodalmába?

Újabb és újabb kérdésekbe ütközve körvonalazódott számomra, hogy a folklórtörténet és az irodalomtörténet – a vonatúton általunk is újrakezdett – párbeszédének különössége elsősorban abból fakad, hogy a két tudományterület eltérő módon rögzítette saját tárgyának történeti kánonjait. Vagyis ahelyett, hogy a folklórtörténet és az irodalomtörténet fogalmi rendszereinek szintézisére törekednénk, lényegében egyre konzekvensebben igyekszünk művelni a folklorisztikai filológiát és az irodalomtörténetet, és ezzel egyre távolabb kerülünk a közös nyelv kialakításától. De talán helyesebb volna másképpen feltenni a mese műfajával kapcsolatos kérdéseket! Judittal és Mariannal később hosszas vitákat folytattunk olyan kérdésekről is, hogy, például, a mesemondás metakommunikatív jellegzetességeinek hiánya az írásos változatokban, a mesék szigorúan a történetre koncentráló, XIX. századi stíluseszménye, a mesei szimbólumok szépirodalmi „denaturációjának” problémája vajon „csonkítás”-e? Vajon fogalmazhatunk-e úgy, hogy az írásbeliségbe való átkerülésével a mese szegényedett? Az, ami az irodalomtörténész számára ezzel az akkulturációs mechanizmussal bizonyos műfaji sajátosságok elvesztésének tűnhet, a folklorista számára egy újabb szövegvariáns keletkezését jelenti. Végül arra jutottam, hogy másfelől kell közelíteni ezekhez a vitapontokhoz: tulajdonképpen nem a – néha nem is dokumentálható – szóbeli és az írásban rögzített mesehagyomány állapotainak leírása lett számomra fontos, hanem a kánontörténeti és médiumváltás okainak és mikéntjének a megértése.

A kötet fejezeteiben, mint a rokokó Wunderkammerekben volt szokás, néhány különös esetet volt szándékomban megmutatni, más és más szemszögből rátekinteni a kanonikus és mediális változásokra. Összefüggő képe így csak akkor lesz a kötet olvasójának, ha a „szertár” minden darabját megismeri. Mindazonáltal igyekeztem az egyes fejezetekben provokatív módon kérdezni rá a mesekánon természetére: s ha nem sikerült volna, talán néhol jó válaszokat is adtam a rossz kérdésekre.

Nem vagyok megbizonyosodva arról, hogy mindenben sikerült kimondanom az utolsó szót. Hogyan modellezték a középkor óta megjelent mesegyűjtemények a mesekincs, az európai és ázsiai mesehagyomány egészét? Miért van az, hogy számtalan mesemotívum, mesei fordulat van jelen a régiség olyan szövegeiben, amelyeket egyáltalán nem tekinthetünk meséknek? Honnan erednek és hogyan csoportosíthatóak a mesemotívumok? Mi volt a mesék közösségi, társadalmi szerepe? El tudta-e különíteni a XIX. század előtti (szóbeli) elbeszélői gyakorlat a varázsmeséket a hiedelem-elbeszélésektől vagy más formáktól? Hogyan alakult ki a varázsmesének a Saintyves és Propp által leírt, szigorúan a társadalmi szokásrendekhez, rítusokhoz kapcsolódó kompozíciós sorrendje? Egyáltalában, minek tekintsük a mesét: önálló műfajnak vagy csak egy sajátos, auditoriális elbeszélésmódnak? Nem lehetséges-e, ahogyan André Jolles és Max Lüthi (vagy a magyar Honti János) sejtette, hogy a meséről mint műfajról, az úgynevezett Gattung-Grimmről csak a kora romantika óta beszélhetünk? Lehetséges-e, hogy a mesemondás közelebb van a drámához, mint az elbeszéléshez? Nem tudom pontosan eldönteni, de végtére is: segítsen ebben az olvasó nekem!

A XVI. századtól kezdve folyamatosan irodalmi műfajjá váló mese/mesélés nyomait a szóbeliségben nagyon szétszórt állapotban találjuk meg, hiszen sosem az elbeszélt történet – erről amúgy Propp is csak azt mondta, hogy minden varázsmese ugyanazt az egyetlen szüzsét ismétli meg -, hanem az az előadói-befogadói szándék az elsődleges, ami a mesemondást valamilyen célból, valamilyen kontextus értelmezésére, valamilyen szokás szentesítésére vagy megváltoztatására felhasználja. A mesemondásnak a XVIII. század előtt szinte kibogozhatatlanul összetett közösségi funkcióit kell tehát végső soron rekonstruálnunk: azokat a konfliktusokat, kontextusokat, amelyek a szóbeliség mesemondó alkalmait kikényszerítették; a mesélésnek azt az erejét, amely az alkalmazkodóképessé (adaptívvá) tette a közösségi szokások, a kulturális identitások folytonos változásaihoz. A mesemondás lényegében csak részben közvetített valamiféle tudást: egy olyan dialogikus elbeszélői forma volt, amelyen keresztül a közösségek a saját élettapasztalataikról, csoportnormáikról, egyéni szereplehetőségeikről „gondolkodtak”. A folklorisztika voltaképpen ezeknek a valamikori, összetett funkcióknak a maradványait tárta fel, mentette át a XIX. század elejétől kezdve, egy olyan korban, amelyben a mesének már a virtuális, a polgári nyilvánosság keretei között kellett magának új, ideologikus vagy pszichológiai funkciókat teremtenie. A szépirodalmi akkulturáció lényegében ebbe az új típusú nyilvánosságba helyezte át a mesék archaikus kontextusait, a mesei elbeszélésmód dialogikus formáit.

A fejezetek olvasásához abból kell kiindulnia a nyájas olvasónak, amit Robert Darnton, a Harvard Egyetem könyvtárának igazgatója nemrégiben magyarul is megjelent, Lúdanyó meséi című tanulmányában ír: a XVIII. század, a felvilágosodás és a romantika előtt a mese nem volt önálló szóbeli s főleg nem irodalmi műfaj; nem volt más, mint az „ancien régime” tanulatlan tömegei által beszélt, de a népi kultúra körén is túlterjedő képekben gondolkodó társadalmi dialógus egyik lehetséges formája.

A kötet fejezetei korábbi előadások, cikkek, tanulmányok jelentősen bővített, átdolgozott változatai:

A varázsmese archeológiája / A mese archeológiája = A meseszövés változatai, szerk. Bálint Péter, Debrecen, Didakt Kiadó, 2003, 101–109.

Az ismeretlen népmese / Az ismeretlen népmese = Honti és a mesevilág, szerk. Bálint Péter, Hajdúböszörmény, 2011, 147–164.

Befejezni nem – A mese- és elbeszélésgyűjtemények kerettörténeteiről / Befejezni nem. A mese- és elbeszélésgyűjtemények kerettörténeteiről, Ex Symposion, 2004/46–47, Tenyérnyi regények című tematikus szám, 53–56.

Családon belüli viszonyok az orosz varázsmesékben / Családi konfliktusok az orosz varázsmesékben (előadás), Mese-konferencia, Hajdúböszörmény, 2008. szeptember 26.

A Trisztán-szöveghagyomány varázsmesei elemei / Trisztán és Propp. A Trisztán-szöveghagyomány varázsmesei elemei (előadás), Konferencia Halász Katalin emlékére, ELTE BTK, 2006. november 17–18.

Morfológia és rítus – A csíkszentdomokosi lakodalmi szokáskontextus Albert András három meséjében / Morfológia és rítus. A csíkszentdomokosi lakodalmi szokáskontextus Albert András három meséjében = A népköltészet terített asztalánál, Benedek Elek emlékülés, 2009. december 4–5., szerk. Benedek Katalin, MTA Néprajzi Kutatóintézete, Bp., 2011, 245–258.

A Tóbit könyve és a varázsmese / A Tóbit-könyv és a varázsmese (előadás), Angyalok, démonok, látók és szentek című konferencia, Révfülöp, 2006. május 12–14., illetve: http://www.gyulakiraly.hu/pdf/HermannZoltan.pdf

A romantikus kasztráció fogalma / A romantikus kasztráció fogalmáról (H. C. Andersen: Az útitárs), Iskolakultúra 2006/05. 42–48.

A rejtőzködő mese / Enyedi György Tóbiás-példázata: egy mesetípus nyomában (előadás), Reformáció és medialitás című konferencia, KRE BTK, 2009. november 10–11.

Egy tanulságos példa / Egy tanulságos példa: Szilcz István kéziratos mesegyűjteménye = Historia litteraria a XVIII. században, szerk. Csörsz Rumen István, Hegedűs Béla, Tüskés Gábor, Universitas, Bp., 2006, 515–527.

A kínai Szfinx – Gozzi-Schiller Turandotjáról / Először a jelen kötetben.

Hamupipőke és Fanni / „mint Vőlegénynek, úgy mégyek a’ Halál’ Angyalának elejébe” (Hamupipőke és Fanni) = A regény és a trópusok. A második veszprémi regénykollokvium, szerk. Kovács Árpád, Argumentum, Bp., 2007, 285–300.

A „néma” Tempefői / A „néma” Tempefői. Csokonai és az egykorú szóbeliség (előadás), Tudományfesztivál 2010. – Hasznos Mulatságok című konferencia, KRE BTK, 2010. szeptember 18.

„Oh, ez a láb láb lehetne…!” – Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde / Az „öncsonkító” Vörösmarty. (Az olvas[hat]atlan Csongor és Tünde) = Mozgó Világ. Tanulmányok a hatvanéves Kulin Ferenc tiszteletére, szerk. Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Horváth Csaba, Szitár Katalin, Bp., Ráció Kiadó, 2003, 125–137; A lakodalmi rítusok elemei az Árgirusban és a Csongor és Tündében = Folklór és irodalom, MTA Néprajzi Intézet – L’Harmattan Kiadó, Bp., 2005, 182–192.

Álomterek / „És a melly világot álmaikban látnak…” Újabb szempontok Petőfi János vitézének értelmezéséhez, Új Dunatáj, 1999/1, 19–28.

Egy irodalmi program allegóriája / Arany János: Rózsa és Ibolya = „De mi a népiesség?”, szerk. Kulin Ferenc, Kölcsey-füzetek, MTA Illyés Gyula Archívum, Bp., 2005, 435–449.

Mesés Monarchia / Jónás de genere Botsinka = „Mester Jókai”. A KRE BTK és a révkomáromi Selye János Egyetem Jókai-konferenciájának anyagai, szerk. Hansági Ágnes és Hermann Zoltán, Ráció Kiadó, Bp., 2005, 77–86.

 

Vélemény, hozzászólás?

Powered by: Wordpress