Mesemondók

Aki a csillagokból kapta a mesét

A Magyar Népmese Napján Emma nénire emlékezünk

Emma néni, az utolsó karcsai mesemondó végül nem maradhatott Karcsán, senki sem tudott volna gondoskodni róla. Kikerült a kórházból, ahol már lemondtak az életéről, és egy dokumentumfilm-rendező, Halmy György lett a gyámja. Meghatottan mondogatta évek múlva is, hogy ő lett az akinek örökbe kellett fogadnia Emma nénivel a mesét. Emma nénit kézről kézre adták Budapesten a barátok. Én alig ismertem a Halmy György mögött álló kört, de én is elhozhattam Nagymarosra Emma nénit. A Nyugatiban várt rám Huszár Andrea Magdolna szobrászművésszel. Szeptember közepe volt, 2006, sütött a nap, de nem volt forróság, amikor fölültünk a vonatra kora délután. Amikor Vácot elhagyta a vonat, a nagy kanyarban azt mondta Emma néni:

–   Én nem bánom, lesz, ami lesz, elkezdem.

Összetette a kezét, elkezdett félhangosan imádkozni, a régi-régi családi imát mondta el. Már majdnem Kismarosnál jártunk, amikor belefogott a ’tüzes versbe’. Ezt a verset nyolc-kilenc éves korában ő maga írta egy édesanyáról, akinek úgy összeégett az arca, hogy a két gyermeke szégyellte őt mások előtt. Egyszer az asszony elmesélte a gyerekeknek, hogy mikor kicsik voltak, játszottak a tűzzel, fölgyújtották a házat, és az édesanyjuk arca akkor égett meg, amikor kimentette őket a tűzből. A két gyermek ettől fogva úgy tartotta, édesanyjuk a legszebb nő a világon. A vers témája, megformálása divatos volt a negyvenes években, a korszak érzelmi világát fejezi ki. A vers szép teljesítmény volt egy falusi iskolás kislánytól, de nem éppen örökérvényű irodalmi alkotás. Amikor az elmúlt években Emma nénit és meséit be akartuk mutatni valahol, nem egyszer előfordult, hogy a közönség egy része meghőkölt a vers hallatán, és a mesékre már nem is maradt a helyszínen. Pedig a versben szereplő tűz kettős funkciójával fontos bevezetője az archaikus mesemondásnak. Ez a tűz, amikor a gyerekek játszanak vele, szétterjed, pusztítóvá válik, a szeretet azonban megfékezi, s akkor a tűz már tisztítani tud, kiviszi a rossz emlékeket, a bánatot, a hitetlenséget a mesemondóból és a hallgatóból, hogy mindenki, aki ott van a mesemondás helyszínén, jelen is legyen lélekben, majd ez a nagy- nagy tűz a szeretet tüzévé változik, ami nélkül szintén nem lehetséges mesemondás.

Emma néni éppen akkor mondta el ezt a verset, amikor a régen volt kismarosi házunk előtt robogott a vonat. Az a ház leégett egyszer a tél közepén. Csak én voltam bent. Csupa idős asszony volt, aki meglátta meg a füstöt a ház fölött, és riasztotta a tűzoltókat. Mintha engem is az édesanyák mentettek volna meg.

–   Ugye te is rossz voltál, játszottál a tűzzel.

Ezt mondta Emma néni, amikor látta, hogy valamit nagyon eltalált. Aztán szólt néhány szót a meghalt szeretteiről, de most nem mondta hosszan, ahogy máskor szokta mesélés előtt. S aztán keresztet vetett, és mondott egy mesét. Már nem emlékszem,melyik volt az, nem volt hosszú. Kicsit zavarban voltam, nézelődtem, mit szólnak az utasok, nagy-nagy mély, sűrű, de mozgékony, hullámzó csönd lett, Emma néni hangja betöltötte a kocsit. Ide-oda sandítottam, láttam, hogy főleg nyugdíjasok, óvónők, tanítónők ülnek a vonaton, de még a diákok is hallgatnak. Nem lett vége a mesének Visegrád-Nagymarosnál, mikor leszálltunk, illendően megköszönték azért Emma néninek. Ballagtunk tovább a sínek mellett, hazafelé, és a mi közös mesénknek Emma nénivel még mindig nincs vége, nem is lesz, hullámzik, zuhog tovább, mint az Óperenciás tenger.

Emma néni idén január harmadikán halt meg. Még nem volt semmi jele annak, hogy mi fog történni, egy éjjel  álmomban azt mondta, hogy majd amikor ő már egy kis hajóval jár éjszakánként a Duna két partja között, akkor többet fog nekem segíteni, mint eddig. Nem akartam érteni, hogy mit jelent ez az álom.

Nem telt bele két hét, december 29-én mesélt utoljára a személye és meséi köré Halmy György által létrehozott budapesti Meseiskolában. Az utolsó meséjét egy jogvédő hölgynek mondta. A mesében egy jószívű lányka szerepelt, aki  titokban egy koldusasszonynak minden nap vitt ki a kapuba kenyeret a család asztaláról. Ez a koldusasszony megismertette a lánykát két öregapóval: az egyik öregapónak fényes fekete haja, fekete szeme volt, a másik öregapónak ősz haja, kedves, kerek mosolygós arca. A lánykának két öregapó közül, vagyis két életút, két mester közül kellett választani. Harc vagy békesség, küzdeni vagy segítséget nyújtani, ez volt a jószívű lányka sorsának a kulcsa. A mesemondó kissé ki is szólt a meséből, és arra figyelmeztette a lánykát, hogy ne szeresse a feketehajú férfit, vagyis a harcot, hanem a kedves arcú apóval tartson egész életében. Vártak ott még mások is a meséjükre, volt, aki a fél országot beutazta ezért, de nem került rá sor, Emma néni rosszul lett, kórházba kellett vinni. Ez a mese lett hát az utolsó falusi mesemondó üzenete a világnak, mindnyájunknak.

Emma néni 1932-ben született Karcsán. Édesapját Pályi Józsefnek hívták eredetileg. Nemesember volt, huszártiszt. A legénye karcsai volt, s hát meg is szerette a karcsaiakat, s azt kérte, ismertetné meg egy szép, de szegénysorsú karcsai lánnyal. Ő volt Hornyák Erzsébet, Emma néni édesanyja. Pályi Józsefet kitagadta a család, leszerelték a katonaságtól, nevet változtatott:  Páhira igazította a vezetéknevét, Karcsára költözött, kovácsmester lett. Az asszony meg varrónő volt. A kovácsműhely és a ház, ahol a varrónőre várnak a lányok, asszonyok, hogy úgy mondjuk, a régi magyar falu két információs központja. Mesélnek ezt-azt, pletykálnak, tréfálnak az emberek, kiöntik a szívüket. Emma néni nem is szeretett a többi gyerekekkel játszani, mindig a felnőttek körül sündörgött, inkább varrt, csak hallgathassa, mit beszélnek a nagyok. A családban korábban több mesemondó is volt, Karcsán nem is lehetett ezt ritkaságnak mondani: a hatvanas években még több, mint harminc háznál meséltek esténként a nyári konyhában a falusi mesemondók. A mese volt a tévé, a rádió, a mozi. Meséltek a földeken is. Amikor kifáradtak a kapálásban, azt mondták:

–   No, Emma mondjál egyet.

A fonóban is meséltek esténként késő ősszel, télen. Minden monoton munkát mesével változtattak  örömteli együttlétté, csakhogynem szórakozássá.

Emma néni kiemelkedő képességeit korán észrevették a szülők, tudatosan nevelték mesemondónak. A mesemondásba Kovács nanó, a szomszédasszony, egy juhászfeleség avatta be Emma nénit. Úgy hívták Kovács nanót Karcsán, hogy a jóságos tündér. Mert bármije volt, odaadta, ha úgy látta, másnak nagyobb szüksége van rá. Emma néni meséiben gyakran fel is bukkan egy hozzá hasonlatos öreganyó, aki inkább nem eszik, hanem odaadja a falat kenyerét az éhező szegény lánykának, akit szellemi útján is segít.

Karcsán a hatvanas években még voltak tündérek. A tündéreket a Karcsa folyó vizén látták táncolni. Tizenketten voltak, ők építették a karcsaiak szerint a református templomot. Bele is ejtették a harangot hajnalban a Karcsa vizébe, amikor a kakas megszólalt. Voltak Karcsán jó tündérek, akik emberekbe beleköltöztek, de voltak nem jók is. A bárólegény is beleszeretett egy tündérbe, de bizony rosszra is fordult a sorsa.

Később már csak négy tündért láttak Karcsán. Mikor utoljára kérdeztük Emma nénit, hol lehetnek a tündérek, azt mondta, elmentek, elbújtak, talán Pácinba mentek, mert Karcsán már nem hisznek bennük az emberek.

A hetvenes években a tévé elterjedésével, a falvak, a falusi kultúra hanyatlásával – a fiataloknak el kellett menniük, hogy munkát találjanak – a mesemondás is visszaszorult. Emma nénit még volt, hogy rokongyerek is kicsúfolta. Volt, hogy nem mesélhetett senkinek. Magában mondta akkor a mesét, álmában mondta, abbahagyta végül. És mindig, amikor abbahagyta a mesélést, meghalt egy hozzátartozója: testvére, lánya, fia, unokája.

Emma néninek két férje volt. Az első házassága nem tartott sokáig, nem is volt igazi férj az első. A második rendőr volt, 1956-ban tévedésből megverték, és úgy megsérült a tüdeje, hogy otthon kellett maradnia, de a ház körüli munkát el tudta látni. Emma néni minden este lefekvéskor mesélt neki. Csakhogy Pápai István hamar meghalt. Emma néni magára maradt a gyerekeivel, és a meghalt testvére gyerekeivel.

A népművészet mestere 32 évesen lett hatalmas repertoárja, gyönyörű meséi, és különleges előadásmódja alapján. Több száz meséjét gyűjtötte föl Nagy Géza. Ezek közül a nagyon változatos, szinte minden ismert meseformát képviselő mesék közül csupán néhány szerepel az 1983-ban kiadott két kötetes Karcsai népmesék és az 1986-os kiadású A király virágoskertje című meséskönyvekben.

Nagy Géza  mellett a mesemondásnak új lendületet adott, hogy a nyolcvanas években a néprajz  iránt érdeklődő fiatal értelmiségiek felkeresték Emma nénit. Igaz, a legtöbben megelégedtek az élménnyel, hogy egyszer-kétszer éjszakába nyúlóan hallgatták  a nagy meséket: a Szultánkirályt, a Facsudát vagy az Aranyalmafát, akadt, akinek Emma néni a személyes meséjét is elmondta, de akinek Emma néni és a mese lett az egyik élet, csak egy valaki volt: Halmy György dokumentumfilmrendező, aki 2000-ben Aranyhíd címmel portréfilmet is készített az archaikus mesemondóról. Ő volt az, aki nem hagyta a kórházban Emma nénit meghalni, ő keresett neki nyugdíjas otthont, ő alapított meseiskolást, ő hitt abban, hogy új életre kelhet a mese..

Karcsán 2010. őszén mesekonferenciát szerveztek Emma néni életműve köré. Ki sem mondtuk a kérdést, hogy vajon feltámadhat-e az a régi falusi mesemondás, és vajon mi kellhet hozzá, mi a legfontosabb, lehet-e élete városon is? Át lehet-e ültetni más talajba?

A két napos tanácskozáson Emma néni többször is mondott mesét, létrehozva a hullámzást a közösség és a mesemondó, s a fent és a lent között is.

Nem tudnám felidézni, hogy pontosan mikor, melyik mese alatt megmozdult bennem az Óperenciás tenger és egy bőszen zuhogó folyó, amely beleömlik. Nem csak Emma néni, nem csak a mesemondás folyója, tengere ez, hanem Ady-é is, az egymásra zuhogó generációké is, a mélyben eleven magyar hagyományé is. A jelenlévők számára világossá vált, hogy szárba szökkenhet még az eltemetett magból, élhet a mese, jöhet még igazi mesemondó, de a mesét mindannyiunknak táplálni kell.

Varga Klára

Megjelent a Csodaceruza 56. számában.

Rendelje meg a Csodaceruzát: www.csodaceruza.hu 

Vélemény, hozzászólás?

Powered by: Wordpress