Cikkek Gyerekkönyvek Válogatás 2012 gyerekkönyveiből

Luke és Jon – merőleges történetek

A Scolar Kiadó tabukönyv-sorozatának újabb darabja az angol Robert Williams Luke és Jon című regénye, amelyet az egyik címszereplő, Luke Redridge mond el, egyes szám első személyben. A két, a címben egymás mellé rendelt szereplő, Luke és Jon tehát nem arányosan van jelen a történetben, ugyanakkor elmondhatjuk: ez a regény nem párhuzamos történetekként értelmezhető, hanem a két regényalak sorsvonalának találkozásaként.

A regény 72 rövidebb, epizódszerű fejezetre tagolódik: ezek alapján Luke, egy tizenhárom éves fiú történetét láthatjuk, életének azt az időszakát, aminek a kezdőpontja édesanyja elvesztése egy váratlan autóbalesetben. Ez a megrázó esemény rengeteg egyéb változást hoz a kisfiú életében: az emberek, barátai, osztálytársai másképp kezelik, az apja megváltozik, fel kell adniuk otthonukat, és egy jóval szegényesebb másik házba kell költözniük egy idegen város, Duerdale szélén.

A történetet a pszichológia gyászfolyamatként értelmezné: Luke viselkedése, reakciói a veszteségéből épülő személyiség jellemzőit mutatják. Ugyanezt jeleníti meg apja is, aki fajátékokat készít a megélhetésért, de valójában művészi ambíciókat táplál. A “gödörből való kilábalás” történetének íve, a pozitív végkicsengés sem mond ellent a pszichológia igazságainak: ha úgy érzed, veled valami rossz történik, gondolj azokra, akiknek még nálad is nehezebb a sorsa! Ha nem találod a helyed a világban: alkoss valamit, alkoss mindennap!

A pszichológiai tanácsadó könyvek didaktikájával ellenben azonban egy irodalmi szöveggel van dolgunk, amely ugyan él annak a lehetőségével, hogy Luke, a mesélő helyenként megfogalmazza ezeket a felismeréseket , a könyv azonban túlmutat a pszichologizálás lehetőségein.

Luke karaktere kíváncsivá teszi az olvasókat: először is megtudjuk, hogy a szeme olyan élénkzöld, hogy kiskorában megvizsgálták, hogy ez normális-e, annyira szokatlan. Adott a feltételezés, hogy a különleges szempár mégiscsak másképp láthat, mint a többi ember – és mi ezen a tekinteten keresztül szemlélhetjük a regény eseményeit. Véleménye gyakran sajátos, kissé koravén – gyakran idézi fel magában, hogy anyja mit és hogyan reagált, gondolt, mondott volna egy adott helyzetben, és ezt tekinti irányadónak.

Édesanyja, Megan, akit már csak a visszaemlékezésekből rajzolhatunk meg, egy sziporkázó, vidám, szuverén egyéniség volt, aki viszont ismerte az élet árnyoldalát is betegsége, a mániás depresszió révén. Fokozatosan ráébredhetünk Luke szavaiból, hogy anyja végletes hangulati ingásai egyre nagyobb hullámokat vetettek. Eljuttatva őt egészen odáig, hogy a vizsgálódó hatóságok a véletlen autóbalesetet a nő betegségéből adódóan öngyilkosságként kezeljék – ezzel újabb lelki megmérettetés elé állítva Luke-ot és apját.

Miként már említettük, Luke hallgatag, a műhelyében dolgozó apjában az események formálják meg az alkotó művészt. Luke apja szülői szerepére, a felelősségvállalás terhére is felesége elvesztésével ébred rá. Sokáig az alkoholba menekül, majd – felismerve Luke-ban és Luke barátjában, Jonban az értékes társat, ezekből az emberi kapcsolatokból erőt merítve megtalálja saját magát és az élete célját és értelmét.

A művészet, mint terápia, mint a mindennapok értelme működik Luke életében is: megszállottan fest, egy autonóm alkotót láthatunk benne.

Mindez azonban nem jöhetne létre a zord és lepusztuló, Isten háta mögötti angol vidéken, ha nem találkozik össze Luke Jonnal: a kisfiú lesz az első ember, akit megpillantanak a kocsiból Duerdale-be menet, és szépen, fokozatosan megszelídítik egymást. Amit Luke még csak gyakorol – hogy hogyan szoktassa szívét a magányhoz – annak Jon már a mestere: egyik szülője sem él már, és a nagyszüleivel lakik, akik túlságosan öregek és betegek ahhoz, hogy akár csak saját magukat is ellássák. A rideg duerdale-i táj, Luke-ék barátságtalan otthona Jonéhez képest még mindig szívderítőbb. És még ennél is félelmetesebb az a nevelőotthon, ahová Jont a hatóságok helyeznék, ha el kellene válnia nagyszüleitől.

Jon őszinte érdeklődése, tapintatossága, különcsége és sebezhetősége legalább annyira vonzóvá teszik őt Luke és apja szemében, mint amilyen vonzóvá, a meleg otthon, az igaz barátság ígéretévé válnak ők Jon számára.

A könyv letaszít bennünket a legmélyebb kételyek, a legnyomasztóbb gondolatok közé, hogy aztán olyan erős hitet, kapaszkodót nyújtson, mint amilyen egy igaz barát keze lehet a bajban, épp ezért rendkívül értékes olvasmánnyá válhat.

Végezetül ki szeretném emelni a kiadás jól átgondolt borítótervét, amely hűen követi a könyv tartalmát, és bennem menthetetlenül felidézi a slágerigazságot: „Létünk ingoványra épült, mely a sötét mélybe húz, de ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény”.

(Robert Williams: Luke és Jon. Fordította Simonyi Ágnes. Scolar, Budapest, 2012.)

WITTMANN ILDIKÓ

Vélemény, hozzászólás?

Powered by: Wordpress