Bábszínházak Cikkek

Kerítésen innen és túl

gergelyfi

Nyúl Péter, Gergelyfi bácsi, a veteményeskert és a kerítés (Fotó: Éder Vera)

Kétségkívül egyet láttunk a lehetséges Nyúl Péter-adaptációk közül a Budapest Bábszínházban, azaz: lehet másképp, más nézőpontból, más adalékokkal dramatizálni a Beatrix Potter klasszikust, ugyanakkor ez a színpadi változat olyan sok szinten mozgott, olyan sok szólamban szólt (úgy, hogy az egység érzete nem bomlott fel egy pillanatra sem), hogy mindenképpen a teljesség élményével térhettek haza kicsik és nagyok az előadásról.
Mikor klasszikust említek, akkor egy több mint száz éve töretlen népszerűségnek örvendő életműre utalok. Potter élemedett korú állatmeséi azonban egészen különleges keverékei a régmúltban gyökerező, tradicionális állatmeséknek, a karakterekről szőtt anekdotáknak, műmeséknek, a tanító meséknek és valami, mindezek fölött álló művészi öntörvényűségnek. A jólnevelt, cilinderes-szmokingos-főkötős, antropomorfizálódott állatkarakterek (ahogyan Beatrix Potter illusztrációin meg is jelenítette őket) helyenként mégsem tudják jómodorral palástolni állati ösztöneiket, ami legalább annyira humoros, mint amennyire elgondolkodtató.
a színpadi átdolgozást jegyző Fekete Ádám, Gimesi Dóra dramaturg és Ellinger Edina rendező nagyszabású elképzelést vittek a deszkákra. Egyrészt reflektáltak a Potter-jelenségre azzal, hogy a békésen teázgatva levelező írónőt, az omnipotens mesélőt felültették a színpad szélére. Amit a közönség ezen túl láthat, az lényegében az írónő fantáziájának kivetülése; a neki olykor kiszóló Nyúl Péter sorsa, de a történet egészének kimenetele bizony tőle függ teljes mértékben. Ez a (posztmodern) csavar olyan izgalmas szakmai műhelytitkot , ha úgy tetszik, a fikció és a valóság közötti különbségtételt tudatosít, amellyel az elsődlegesen megszólított kisóvodás korosztály ritkán találkozik. Arról nem is beszélve, hogy a felnőttek közül sokaknak maga Beatrix Potter alakja a mítosz, a színházba hívó szó: ott a helye a színpadon neki is! A posztomdern mellett azonban a vásári bábelőadások, Vitéz László és barátai (akarom mondani: ellenségei) koreográfiáját is hozza: az “elkaplak és megeszlek” egyszerűségét. De olyan (a magyar adaptációnak hála) klasszikus fordulatokat sem hagynak ki, mint a szépnevű szentjánosbogarakból létrejövő örök színpadi páros, az apostolok (vagy más szentek?) után elkeresztelt János és Tamás, akik a Godot-ra várva párosát, vagy Kapát és Pepét, az irodalom, a filmművészet legendás kettőseinek parafrázisát hozzák közel.
A képekkel gazdagon illusztrált eredeti Nyúl Péter-könyvek történetei a látvány mellett itt most a dikcióban is megerősödnek: Péter egy pergő nyelvű, ellenállhatatlan anyaszomorító, merész és szemtelen: imádnivaló.
A kétfelvonásos darabban ő kapja a legnagyobb szerepet, a karaktere köré szerveződik az előadás. Megtestesítője, Márkus Sándor sikerrel lényegíti át ezt az egyéniséget bábjának.
A többi szereplő is jutalomjátékok sorozata, hála a frappáns forgatókönyvnek, van lehetőség tündökölni: az energikus nyúlmamából kissé kótyagos nyúl-nagymama lesz, a nyúltesók unalmas szófogadásukkal jól ellensúlyozzák Péter egyéniségét. Kemény István, aki többek között Gergelyfi bácsi és a két epizodista szentjánosbogár (János és Tamás, ha ezt Beatrix Potter láthatta volna!) megszemélyesítője, szintén telitalálat.
A bábadaptáció egyrészt a (manapság ritkaságszámba menő) hagyományos kesztyűbábos megjelenítésre támaszkodik. A díszlet nagyszabású, a nyuszik aranyosak, a szépemlékű futrinka utcai bábokra emlékeztethetik az emlékezőt – ami az angolszász gyerekirodalomnak Nyúl Péter, az a mi bábkultúránknak a Futrinka utca.
Pallai Mara élőszereplős, Beatrix Pottert idéző mesélője, a marionettként átrepülő verebek, a világító led végű botok: a szentjánosbogarak, János és Tamás és a nagyméretű pálcás báb, Gergelyfi bácsi nem csak formailag tartoznak egy más szférába. Ezekkel a finom bábtechnikai leválasztásokkal mindig egy új közeg is jelenik meg. Úgy tűnik ugyanis, mintha ez az előadás ezeknek az eltérő szinteknek, közegeknek a szerepeltetéséről, ütköztetéséről szólna, amelynek a legfőbb generátora a határok, szabályok megszegője: Nyúl Péter. Minden relativizálódik, mi azon vesszük észre magunkat, hogy a kerítésen átbújó, a kertet dézsmáló Nyúl Péter drukkerei vagyunk, és együgyű, ám elszánt  ellenségünk Gergelyfi bácsi. Gergelyfi bácsihoz képest Nyúl Péter kicsi, a szentjánosbogarakhoz (János és Tamás) képest pedig óriási. Hol viccesen, hol izgalmak közepette arra veszi rá az előadás a nézőt (korra való tekintet nélkül), hogy képes legyen arra, hogy váltson a saját és mások szempontjai között, kerítésen innen és túl.

Nyúl Péter, aki képes lesz erre, némi segítséggel ugyan, de sikerrel jár, míg Gergelyfi bácsi, akinek a serpenyőben piruló hagymán meg a nyúldézsmálta répán kívül nem terjed ki másra a figyelme, hoppon marad.

Wittmann Ildikó

Nyúl Péter

A Budapest Bábszínház előadása

Író: Beatrix Potter
Fordító: Szabó T. Anna
Színpadi adaptáció: Fekete Ádám
Dramaturg: Gimesi Dóra
Látvány: Lisztopád Krisztina
Zene: Tallér Zsófia
Asszisztens: Bánky Eszter, Varsányi Péter e. h.
Rendező: Ellinger Edina

Szereplők:
Mesélő: Pallai Mara
Nyúl Péter: Márkus Sándor
Nyúl Benjámin: Hoffer Károly
Nyúlmama: Juhász Ibolya
Tapsi: Karádi Borbála
Pamacs, Naspolya, Cincogi Cecília: Semjén Nóra
Füles, Masni, Macska: Rusz Judit
Gergelyfi bácsi, Benjámin apukája, Szentjánosbogarak: Kemény István

A hangfelvételen közreműködtek: Varázshangok Gyermekkar (kórusvezető: Gupcsó Gyöngyvér), Budapest Chamber Sinfonietta

Comments are closed.

Powered by: Wordpress